Az új Ptk. 2014-ben történt hatálybalépésekor nem csupán a jogásztársadalmat sokkolta, de némiképp a közvélemény ingerküszöbét is megütötte az új kódex azon rendelkezése, amely szerint a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges (Ptk. 2:52. § (2) bek.). Páran ezen rendelkezésből azt a következtetést vonták le, hogy végre itt az igazi Amerika a jogalkalmazásban, mostantól bármilyen személyiségi jogsértés – egy rosszul sikerült Facebook poszt, egy ízléstelen tréfa vagy épp a testi épség legminimálisabb mértékű sérelme, például egy horzsolás esetén is – csak úgy röpködnek majd ezentúl a milliós nagyságrendű kártérítések, hiszen ezen szempont alapján a Ptk. tisztán nyelvtani értelmezése alapján önmagában a jogsértés ténye jogosultságot ad a sérelemdíjra, ezen felül a hátrány bizonyítása már nem szükséges, így az lényegében adottnak vehető, a törvény a hátrány bekövetkezését lényegében vélelmezi. Ezen gondolatmenet azonban rendkívül fájdalmas következtetésekre vezet, kezdve azon gyakorlati kérdéssel, hogy vajon jót tenne-e az igazságszolgáltatás rendszerének, ha ilyen bagatell ügyekkel terhelnénk le.
A kérdés megválaszolása során így végül a fenti rendelkezés teleologikus értelmezése győzött, amely egyben első ránézésre egy laikus számára remek példáját adhatja annak, hogy hogyan tudnak a jogászok egy látszólag egyértelmű rendelkezésből is homlokegyenest eltérő következtetésre jutni. Ezen értelmezés szerint a sérelemdíj szükségképpen valamiféle nem vagyoni sérelem kompenzációja („sérelem + díj”) kell legyen, így amennyiben a károsultnál nem következett be valamilyen jellegű nem vagyoni sérelem, akkor a sérelemdíjra vonatkozó jogosultsága sem állhat fenn. Ha tehát a bíróság úgy ítéli meg, hogy a konkrét jogsértés alkalmatlan az immateriális hátrány okozására, vagy a károkozó / kárért felelős személy bizonyítja, hogy a károsultnak valójában semmilyen nem vagyoni sérelme nem következett be, úgy a bíróság a keresetet elutasítja. Hasonlóképp nem lehet eredményes az igényérvényesítés akkor sem, ha már eleve a személyiségi jog megsértése sem bizonyított.
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy még a fenti cél szerinti értelmezés alapján is sokkal tágabb igényérvényesítési lehetőséget ad ahhoz képest, mint amely évtizedekkel ezelőtt a nem vagyoni kártérítés szabályai szerint elérhető volt. Az akkori szabályozás alapján ugyanis a károsultnak bizonyítania kellett azt, hogy a károkozás az életét vagy a társadalmi életben való részvételét tartósan vagy súlyosan megnehezítette, így sok esetben egy hozzátartozó elvesztése esetén is arra kényszerültek a károsultak, hogy igazságügyi pszichiáter szakértővel bizonyítsák, hogy a hozzátartozó halála az ő esetükben kóros állapotot – tehát lényegileg egészségkárosodást, mint hátrányt – idézett elő. A jelenleg követett jogalkalmazási gyakorlat közeli hozzátartozó elvesztése esetén ezen embertelen és értelmetlen bizonyítást már nem követeli meg, hiszen a legközelebbi családtagok tragikus halála esetén – feltéve, hogy a teljes családban éléshez való jog sérelme bizonyított – az élet megnehezülésének megállapításához nincs szükség kóros állapot bekövetkezésére, hiszen szakértői bizonyítás nélkül is evidens, hogy például egy gyermek elvesztése megfosztja a szülőket attól, hogy gyermekük életében részt vegyenek, közös élményeket szerezzenek, idős korukban számíthassanak támogatására.
A kérdésben írt törvényi rendelkezés ellenére emellett a károsultat ért hátrány nemcsak a sérelemdíj jogalapját, de annak összegszerűségét tekintve is a legalapvetőbb faktor, hiszen javarészt ettől függ, hogy milyen összegű sérelemdíjat sikerül kiharcolni a biztosítóval vagy közvetlenül a károkozóval szembeni jogi eljárás, ezen belül a bírósági per során. Amint mindebből látható, a sérelemdíj érvényesítése rendkívül komplex jogi kérdéseket vet fel, amelyek megválaszolásához ne féljünk ügyvédi segítséget igénybe venni.
dr. Megyesi Attila, kártérítési szakjogász, ügyvéd, GM Partners